Hazádban nem lehetsz idegen

HAZÁDBAN NEM LEHETSZ IDEGEN

Karcos litániák

ZENEI FORRADALOM

Nehéz visszatekinteni negyven évre.

Nehéz, mert az emlékezés igen különös emberi sajátosság.

Van, amire szívesen gondolunk vissza, van, amit megszépít, vagy kiszínez az aktuális memória. Ebben az újkori szellemi versengésben, így-úgy írják a visszaemlékezéseket. A mai, furcsa világban, nehéz megfogalmazni bármit is, mert manapság a közeli vagy régmúltból, mindenki másképpen szeretné előhívni a titkos, restaurálásra ítélt negatívokat. Manapság bárki, ha teheti: magyarázkodik! Kitalált, vagy valóságos élmények felemlegetésével, bizonyítja a „tisztaságot”, „azt én már akkor megmondtam”, vagy a „meg nem értett prófétának születtem a világra” kinyilatkoztatásait. Az arcok hihetetlen gyorsan képesek változni. A színesek szürkévé fakulnak, a reflektorfénnyel megvilágított portrékról kiderül: álarcot hordtak.

A „Hazádban nem lehetsz idegen” album, ez a 16 karcos litánia, megérdemel néhány kísérő mondatot.

Mert én is emlékezem sok mindenre! Arra a Városmajor utcai lakásra, ahol egy nagyon kedves barátom – akivel annak idején még együtt teniszeztünk – kijavított és írt néhány sort első zenealbumunkon, vagy amikor egy „különleges” hangfelvételre ismeretlen énekest ajánlottam neki, és egy – általam, akkoriban tisztelt – zeneszerzőnek. Ezek az emlékek, ma már zenetörténeti dokumentumok, de mivel az ember agya szelektív, csupán arra akar emlékezni, amire szeretne. Mások bizonyára saját belső krónikájuklapjain, más jeleket hagynak maguk után.

Negyven évet áttekinteni szinte lehetetlen úgy, hogy közben a hazai sajtó, a hazai kultúrpolitika, a hazai képi média, valamint a feledékenységéről ismert közgondolkodás és a szereplők ízlésvilága gyakorta változott. Negyven év alatt sokan megfordultak a Kormorán zenei formációiban. Sokan adtak a közösbe, de sokan vittek is magukkal hátizsákjukban, némi „túlélési” muníciót. Ki jobban használja, ki kevésbé.

Például volt valaki, aki – testvéri szeretetből, meg a szülők által belétáplált történelmi, művészettörténeti ismeretek hatására sajátos úton indult el, akaratlanul is végigkísérve a zenekar mindennapjait.

1985-ben a Nemzeti Múzeumnál lebontott egy hatalmas börtönfalat, aztán a Királydombon létrehozott egy máig élő legendát. Felemelte vagy meghurcolta minden aktuális politikai formáció, de közben megmaradt, egyszerű, gondolkodó embernek, korunk „népmesei” hősének. A Kormorán neki köszönheti különleges karácsonyi albumát, a Honfoglalás apoteózisát, a Szent Koronáról készült mozgófilm – sokakat megérintő – ma már szinte közkincsnek számító néhány sorát: Ki szívét osztja szét, ő lesz a remény.

Ő megmaradt a csendes többség, örök reményének.

Mások is kísérték a Kormorán útját az elmúlt negyven évben. Nemzetközi hírű filmesek, költők, szobrászok, festők, énekesek, színészek, muzsikusok, különleges – megtűrt – képzőművészek, újságírók, televíziós, rádiós szakemberek, hangmérnökök, technikusok (road-ok) és sok tíz vagy százezer „értő” fül Magyarországon és határainkon kívül.

A Kormorán zenei forradalma, az ő személyes felkelésük is volt, mert hazájukat, nemzetüket sajátjuknak tekintették. Mert szívük, lelkük mélyén érezték, tudták, hogy: Hazádban nem lehetsz idegen.

Sokan lettek idegenek saját hazájukban, sokan másképpen gondolkodnak, másképpen éreznek egy-egy dal meghallgatása közben. Nehezükre esik befogadni egy-egy karcos litániát.

A világ sokkal gyorsabban változik, mint azt valaha is gondoltuk volna. Az emberiség „átnevelése” folyamatos. A piacon manapság mindent el lehet adni. Nincs semmilyen értékmérő, semmilyen valósághű lakmuszpapír. Gyakorlatilag szabad a rablás, a lelkek kizsákmányolása.

A Kormorán ebben a zavaros világban megmaradt „szabadcsapatnak”. Olyan zenészek, énekesek kis csoportjának, ahol egy vajdasági, egy erdélyi, egy felvidéki, vagy a trianoni döntés utáni magyarországi térképen élő, hasonlóan gondolkodik, érez. A szűken vett, szakmainak tekinthető értékeléseket felülírva, talán ez a Kormorán igazi, erkölcsi, zenei forradalma.

Van néhány dolog, amire nem szívesen emlékezem vissza az elmúlt negyven évből. De az én memóriám nem szelektív, mint sok más kortársamé. Volt minden: összeborulás, megcsalás, életre szóló barátságok illúziója, siker, bukás, átverés, váratlan segítő kéz, árulás, naiv szeretet, elpárolgó gyűlölet, hirtelen harag és késői megbánás.

Egy biztos: Isten ujja megérintett mindenkit, akik játszották, vagy hallgatták a zenekar dalait, zeneműveit. 2016 előtt negyven évvel elindult egy zenei forradalom, amire nem fog emlékezni, nem fog róla írni az újkori, komputereken nevelkedő, génkezelt utókor, fényes tekintetű, jobb sorsra érdemes túlélője. Aki talán, ha egyszer, szerelmes lesz, nem az Interneten keresi az érzelmeket, a térképeket, aki nem az okos telefonból keresi ki a „hit” jelentését, akinek a piros-fehér-zöld zászló, a nemzet, a haza „szavak” hallatán valami megérinti lelkét.

Ha addig a tudósok meg nem állapítják, hogy ilyen kifejezések nem is léteznek. Kitaláció csupán, ami csak nehezíti a rabszolgatartást és a világuralmi törekvéseket!

Ajánlom ezt a néhány, pár perces dalt néhai apámnak (Koltay György, 1916), anyámnak, családomnak, örök barátomnak: Fülöp Valternek (1972-2014), aki halálos ágyáról küldte el utolsó versét a zenekarnak. A Kormorán mindenkori zenészeinek, akik köztünk vannak, és azoknak, akik már egy mennyországi együttesben muzsikálnak, valamint a dalainkat szerető, azt értő – vagy megértő – sok honfitársamnak, akik soha nem lesznek idegenek hazájukban.

Koltay Gergely

2016. október

cd2016_hazadban_nem_lehetsz_egyedul

Kapcsolat

Koltay Gergely
koltaygergely@t-online.hu
+36 30 922-88-68
1126 Budapest, Hollósy Simon utca 16.

Legutóbbi hozzászólások