Kurán Gergő félkész balladája

Levél a Kormorán Baráti Körnek 2016. október

KURÁN GERGŐ FÉLKÉSZ BALLADÁJA

MAGYAR AZ, AKI MAGYARNAK ÉRZI MAGÁT

Negyven év. Talán csak egy szemrebbenésnyi pillanat. Szinte semmi a hazai kultúrtörténetben. A negyven év alatt több mint, hetven élettörténet, személyes siker, kudarc, tragédia. Ma sokan állnak a Kormorán színpadán, akik, még meg sem születtek, vagy csak éppen ébredeztek a világra 1976. december 16-án. Vannak mások, akik az elmúlt negyven év alatt megszerették a zenekar muzsikáját, sokan vannak azok is, akik csalódtak és elfordultak a csapattól. Vannak, akiknek jelentet valamit, az egykori Folk and roll, vannak, akik egy korszak, egy zenei stílus nyitányának vélik, vannak sokan, akik közben a hazai „változások” miatt másképpen értékelik a muzsikát, amit valamikor néhány huszonéves fiatal, tele önbizalommal, tele önkifejezési akarattal megpróbált elfogadtatni, az egykori – magyarországi – állapotokban. Azok a pillanatok már soha nem térnek vissza, azok a pillanatok, mai szemmel már történelem.

Soha ne tekintsünk hátra, mindig csak előre. Az akkor huszonnégy éves Kurán Gergő nem gondolta, legrosszabb álmaiban sem jelent meg: mi lesz negyven év múlva. Négy évtized alatt sok minden történt a világban. Zenei stílusok születtek, ideológiák mentén emberek millióinak élete tört ketté, születtek álmodók, és önfeladásra kényszerültek nagy elmék, kettétörtek életpályák, semmivé váltak igaz vagy hamis illúziók.

A Kormorán olyan lett, mint egy lepke, mely az ablak és a függöny közé szorulva próbálja megtalálni a kivezető utat. Egyik oldalon a fény, a másik oldalon a függöny zárt szövete, mely nem engedi tovább szállni. Nem engedi sem a fény felé, az ablak kínálta messzeség, határtalanság útján repülni, nem engedi befelé sem, az otthon melege irányába. Mert abban a kicsiny szobában, lakásban is lehet élni, boldognak lenni, szeretni, együtt lélegezni a reményekkel, kortyolni, a hit meleg tejeskávéját.

Volt néhány bolond muzsikus, akik megpróbálták! Volt néhány bohóc, akik mertek álmodni, mertek hosszú távra elméleteket gyártani, hittek abban, hogy a világot – igenis – meg lehet változtatni. Olyan korban nőtt ki szárnyuk, mely időszak nem kedvezett az álmodóknak. Nem kedvezett azoknak sem, akik a maguk korában hitték, a szabadság határait lehet tágítani, az álságos szabadság tűrt, tiltott, támogatott világában. Ma már evidencia egyik vagy másik oldalról hivatkozni erre-arra a hazai géniuszra, akik már előre láttak mindent. Csapkodva törékeny szárnyaikkal próbálták megtalálni az utat a fény felé. Lehetne hivatkozni, név szerint is emlékezni bárkikre, akiket így-úgy emlegetnek manapság.

„Mi csupán a szabadság korlátait tágítjuk”: Jancsó Miklós szájából hangzott el. Egy másik megfontolandó, örök érvényű mondat Nagy Lászlótól, aki így fogalmazott, mikor Zolnay Pál megkérdezte: Mit üzensz az utánunk jövőknek? A költőóriás így felelt – őszinte szemekkel – a kamerával szembe nézve: Ha lesz emberi arcuk, csókolom őket!

Az egykori 25. Színház – Gyurkó László vezetésével – „kitermelt” egy új színházi gondolkodást, felnevelt személyiségeket, legyen az Cseh Tamás, Jordán Tamás, létre jöhetett néhány, ma már legendásnak értékelt előadás, valamint néhány tragikus véget érő életút is abban a parányi padlástérben kezdődött. Ez a szellemi közeg adott lehetőséget arra, hogy létre jöhessen egy zenei formáció, melyet manapság Kormoránnak hívunk, melynek első koncertje 1976. december 16-ra esett.

Ilyen világba érkezett Kurán Gergő, aki a hazai és a világ történelmét már jól ismerhette az iskolából, de az akkori időkben mást mondtak otthon, és mást írtak az újságokban. De az igazság szabaddá tesz. Lehet az a lepke vergődött – mint sok mindenki – a függöny és az üvegfal között, de hosszú vajúdás után egy székely ember véletlen, vagy a pillanat szülte mondata alapján talált egy utat. Ez a mondat így hangzott. Magyarnak lenni hivatásunk.

A hálás vagy hálátlan utókor, majd elemzi, mit jelentett egykor kimondani: Folk and roll, mit jelentett felmutatni, hogy a Kárpát medencei népzene és az importált nyugati ( amerikai ) muzsika között hasonlóság van. Milyen egyértelmű egy felnövekvő fiatal számára a ritmus, a dallamvezetés új megközelítése, milyen tiszta lehet egy-egy újszerű harmóniamenet, mely akkoriban más elvek szerint működött.

Mit jelentett egykor Hollandiában a Hungarian rhapsody, milyen belső válságot tükrözött a Rockuiem. Micsoda fergeteges siker volt a Magyar Televízióban, Koltay Gábor rendezésében „A téli csillag meséje” című, karácsonyi film, melyből a Betlehemi királyok zenealbum született, mely – ma már hihetetlennek tűnő – több mint egymillió példányban kelt el. Micsoda felfoghatatlan erők dolgozhattak abban a néhány muzsikusban, akik létrehozták az Anyámnak zenealbumot, vagy a Szerelmes énekeket, melynek borítóját titokban – a tiltások ellenére – lehetett csak megjelentetni.

A táncház már tűrt kategóriába tartozott, bár érdemes elolvasni néhány jelentést a Történeti Hivatalban, amik gyomorforgatók, de ma már csak mosolyogni lehet rajtuk. A rock-pop is megkapta lassan-lassan magát megillető helyét a hazai kulturális palettán. Ki jobban gazdálkodott a lehetőséggel, ki elsüllyedt a hirtelen jött engedékeny – vagy irányított – vezetés adta adományokkal. Ki mérhetetlenül gazdag lett, ki az alkoholhoz, vagy a kábítószerek világához nyúlt. Az alulról táplálkozó táncmozgalom megizmosodott, a felülről támogatott, vagy agyonnyomott rock arctalanná vált. Üzlet lett, az emberek lelkével való játszadozás. A gyökerek ismeretének jelentősége viszont, a hétköznapi gondolkodás részévé vált. A mindennapi politika: vagy értette, vagy nem értette, vagy megpróbálta kihasználni, vagy megpróbálta sárba döngölni az akkori fiatal zenészek álmait.

Ebben a – mai tízen-huszonévesek által soha meg nem érthető – világban Kurán Gergő, egy „apainak tűnő” kissé gúnyos mondat elhangzása után megszervezte az Egyetemi Színpadon „Az ötlábú birka” című hangversenyt. A provokatív kifejezés, attól az embertől származott, aki akkor a hazai zenei élet egyszemélyű irányítója volt. A mondat így hangzott: Gergő! Akkor lesz nektek zenealbumotok – akkor ezt nagylemeznek hívták – amikor először látok ötlábú birkát. Meg is tartotta szavát!

A hazai folk-rock így született. Egyfajta bizonyítási kényszer, egyfajta, belső indíttatás és egy nagyon mély zenei szemlélet – akkor még nem tudatos, inkább ösztönös – megvalósíthatósága. Persze a dolgok nem ilyen egyszerűen működnek.

Az egykori Interkoncert a zenekarban látta a problémamentes „nyugati” kiajánlás lehetőségét. Egyrészt rock, másrészt folk, nincs benne politika, nem isznak, nem szívnak és így tovább. Jött egy németországi lehetőség Tübingenben, ahol a zenekar világsztárokkal léphetett egy dobogóra. Úgy ahogy! Ne részletezzük. De egy leideni (NL) fiatalember lehetőséget, pénzt látott a Kelet-európai zenészekben, de emellett még tetszett is neki a muzsika. Következett Hollandia, ahová – utána – szinte hazajárt a zenekar: Majd Dánia, Franciaország, NSZK, Belgium, Svájc.

Isten ujja megérintette a Kormoránt.

Eltelt nyolc év és itthon is (1984) megjelent az első album a Folk and roll. Közben sok minden történt. Például zenei változások, hiszen a „nyugati” kiadók kitalálták – eladhatósági szempontból – a „világzene” műfajt. Ebbe a nagyon nagy, szinte feneketlen hordóba, zeneileg akkor sok minden – ma már kontrollálatlanul, bármi – belefér. Magyarországon kiadók tömege jelent meg, begyűrűztek a külföldi szálak, tőkebefektetések, megszűnt az Interkoncert, felszámolták a pop-rock államilag ellenőrzött intézményrendszereit: ORI, később az IRI. Kiadványok százai jelenhettek meg, a rádiók és a televízió dúskálhatott a zenei műfajokban. A kultúrházak vegyesen válogathattak a hagyományos és az új zenei irányzatok között.

Legendának tűnik, de valóságos, hogy a Kormorán egy hét különbséggel lépett fel egy holland klubban az akkor alakuló Wings formációval. Aláírásokkal díszített fotója ki volt tűzve egy Paul McCartney és a Wings kép mellett.

Hullámhegyek és völgyek tarkították a zenekar kacskaringós útját. Jöttek mentek a muzsikusok. Ki hozott valamit, hozzátett a Kormorán hangzásához, ki vitt valamit magával és járta tovább saját útját. A zenekarban megfordult több mint hetven muzsikus – reménykedem – szép emlékeket őriznek az együtt töltött időről. A megérdemelt szabadság, hozta a jót és hozta a rosszat is. A Kormorán ment a maga útján. Zenealbumok készültek. Az együttes eladhatóvá, jó árucikké vált.

Ebben az időszakban ismét Koltay Gábor adott egy hatalmas lökést, hiszen megrendelte a Honfoglalás film zenéjét. Abban az időszakban, amikor hatalmas „visszarendeződés” történt a hazai politikai életben. A dal önálló életre kelt. Vitte a film, és vitte a filmet. A kettő együtt – mint apa és anya – nevelte, az új, nemzetre ébredező generációkat, és bátorította a kissé megfáradt polgárokat. A Kormorán egyfajta zászlóshajó lett a hazai kultúrában. Számos együttes indult el itthon és határainkon túl azon az úton, azon az ismeretlen ösvényen, amit a zenekar taposott ki. A „Kell még egy szó” himnusszá vált a nemzeti érzelmű magyar emberek hétköznapjaiban. Énekelték ballagásokon, temetéseken, állami rendezvényeken, sőt a Felvidéken egy iskolai énekeskönyvben tananyaggá magasztosult.

A Kormorán zenei világa – mint egy faragatlan kő – lassan gyémánttá csiszolódott. A hazai zenei élet egyre kevésbé értette, mi történik, mert a zenekar nem lépett be abba a viszonylag könnyűnek tekinthető és gyorslábúaknak készült lépcsőházba, ahol már a pénz, a marketing, a „celeb” csinálás, a rosszul értelmezett – és nyugatról szerencsétlen módon Magyarországra adaptált – piaci személet vette át az őszinteség, a hit, az „akarni vágyás” fiatalos hevületét.

A világ furcsa módon úgy alakult ki, hogy akiben hisznek, azt felemelik – glóriával övezik – többet gondolnak a színpad és a nézőtér közti különbségről, mint ami valójában létezik. Aki a színpadon áll, szemben a nézőkkel, hallgatókkal, csupán „azok” – a másik oldal – ki nem mondott gondolatait közvetíti. Vélt, vagy valóságos keserveit, kínjait fogalmazza meg helyette, a benne elrejtőzött dallamokat és ritmusokat ébreszti fel. Aki ezzel visszaél: bűnös. De bűnös az is, aki ebből mérhetetlen mennyiségű bevételt generál. S aki nem áll be a rendszerbe, aki kívül marad, arról az okos üzletemberek, az önmaguk által felkent szakemberek, gyorsan kitalálják, hogy hamis, hogy csaló, hogy hiteltelen. Az egyszerű „befogadó”, aki nincs felkészülve, nem érzékeli a befolyásoltságot, aki nem veszi észre a folyamatos – szinte érzékelhetetlen – átnevelést: könnyedén belefut a napi bulvár csapdájába. Akiben addig hitt, azt boldogan, öntudatlanul megkövezi. Akár nyilvánosan is, mert műveltségén, belső igazságérzetén felülkerekednek azok az emberi ösztönök, melyekkel megszülettünk, de neveltetésünk, tanulmányaink, tapasztalataink meggátoltak sokáig – sokunkat – hogy előbújjanak belőlünk.

A butaság és a napi totális eszmei zűrzavar megtapasztalása, az a dzsungel, amiben nagyon nehéz kiigazodni és megtalálni a helyes utat, vagy mint a sivatagban meglelni, az életet adó vizet.

A világ, a maga fondorlatos módján változott, de a zenealbumok sorra születtek: Tiltott dalok, tiltott hangszereken, A forrás felé, Húzd a harangot, Kapuk, A lovak álma, Táltosok fiai. Ám eljött az igazság pillanata, mert készült egy dalfüzér, melynek címe az lett: Magyarnak lenni hivatásunk. Ez a mondat kiverte a biztosítékot. Attól kezdve a „nagy” cégek többé nem kívántak Kormorán albumokat kiadni vagy terjeszteni. Az oroszhegyi polgármester nem tudta, mit is mondott ki egy rádióriportban. Nem tudhatta – mert őszintén, egyszerűen beszélt – hogy a hazai közélet még nincs felkészülve ilyen szótársításra. Nem tudhatta: hogy még nagyon sokan, idegenek saját hazájukban.

Az érdektelenség, a felületesség, a műveletlenség a rosszindulat melegágya. A szabadság rosszul értelmezett hangoztatása, messze visz bárkit az igazságtól, pedig az „Igazság teszi az embert szabaddá”. A liberalizmus az emberiség legnagyobb találmánya és legnagyobb gyilkosa. A liberalizmus a Nyugat újkori pusztítása, és okozza majd a Nyugat, a nyugati civilizáció, művészet – irodalom, költészet, színház, zene, film, festészet, szobrászat – pusztulását.

Hol vagyunk ebben, mi magyarok? Hol vagyunk, és kik vagyunk itt a Kárpát medencében? Milyen sorsot szánt nekünk a Teremtő ebben a zűrzavaros világban, ebben a földrajzilag átjárónak értékelhető területen. Kik a magyarok, akiknek géntérképén számtalan nép génállománya megtalálható, azzal együtt, hogy kimutatható az avarok vérvonala is. Népfajok százai keresztezték egymást ezen a véráztatta kicsiny földdarabon, ezen a kis területen, ahol megszülethettek világhírű tudósok, gondolkodók, feltalálók, művészek.

Ki tehát a magyar?

Az utóbbi időnk legégetőbb kérdése, mit kezdjünk az újkori bevándorlókkal, akiknek első csoportjait épp az elmúlt hónapokban, vagy években tapasztalhatjuk. Ők, biztos nem lesznek magyarok, mert magyar az: aki magyarnak érzi magát!

Hisz magyarnak tartotta magát Zrínyi, Szilárd Leó, magyarul imádkozott sok kivégzett katonatiszt vagy tábornok, magyarként érkeztek – menekültként – nyugatra, vagy Amerikába az 1956-ban hazájuk elhagyni kényszerült honfitársaink, akik a mai napig – lehetőségeikhez mérten – tartják nyelvüket, hagyományaikat.

Mit jelent az a mondat: Hazádban nem lehetsz idegen. Nyelvünk sokszínűségéből kibontva számtalan magyarázat lehetséges a válaszra.

Egy lényegi válasz biztosan van. Magyar az, aki magyarnak érzi magát! Elsősorban: aki, hazájában Magyarországon él, de ahogy magyar maradt a trinanoni békediktátum után más országba kényszerült felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, erdélyi. Magyar az: aki nem idegen hazájában, aki elfogadja hagyományainkat, nyelvünket, szokásainkat.

Mert létezik: a magyar lélek!

Az lesz idegen hazájában, aki megtagadja, elárulja társai, közösségét, aki kiárusítja kincseinket. Idegen az, aki Isten mindenhatóságát megtagadva, magát tartja istennek. Idegen az is, aki nem hisz a szeretet hatalmában.

Karcos litániákat hallhat 72 percben az a halandó, aki becsúsztatja lejátszó készülékébe a Kormorán új zenealbumát. Litániák ezek – könyörgések, imák, párbeszédek, sokszori ismétlésekkel elmondott gondolatok – és valóban karcosok. Hisz minden pillanatunkban találkozunk a kihívásokkal, a csábításokkal, az árulásokkal, a cselvetésekkel. A zenekar 16 dalban külön-külön másról és másról énekel, mégis ugyan arról. Lehet a gondolatok, percről percre visszatérnek, lehet a szavak ismétlődnek, de ez a litánia sajátossága.

Soha nem készült ilyen hosszú ideig Kormorán zenealbum. Ebben a másfél évben sok minden történt. Elkészült a budapesti Hősök terén bemutatott: Itt élned, halnod kell címmel egy dramatikus rock-oratórium – a nemzet nagymiséje. Számos helyen hangversenyt tarthatott a zenekar, tagjai közben járták a világot, tették a dolgukat.

De Kurán Gergő szelleme összehozta a nyolc muzsikust. Hozzájuk csatlakozott, néhány régi harcos, akik egy telefonhívásra jöttek és vállalták, hogy együtt ünnepeljenek a zenekarral. Akik az elmúlt negyven évben itt-ott, filmekben, rockoperákban, színpadi előadásokban, zenealbumukon szellemi szövetséget vállaltak a Kormoránnal. Minden felénekelt hang közben úgy érezhettem, hogy együtt állunk az élet hatalmas színpadán, szívünk összeér és karunk, egymás vállán nyugszik.

Negyven év nagy idő és mégis milyen kevés. Vannak azonban nagy hirdetőtáblák az út szélén. A költő visszatér, a Megfeszített, az Elektra mindörökké, vagy A Napba öltözött lány feledhetetlen pillanatai Csíksomlyón.

Nagyon kevés olyan „lámpás embert” ismerek, aki ismeri, végighallgatta, kielemezte és meg is értette, a maga helyén és idejében a negyven év több mint hétszáz dalát. Mert minden dal, minden zenealbum egy-egy üzenet, egy-egy könnycsepp, vagy egy-egy segélykiáltás.

Volt tíz különleges év a negyven év alatt, amikor nagyon sokan megéreztek valamit, ezekből az üzenetekből. Rögtön mindenki – sajátos módon – magáénak érezte a gondolatokat, a dallamokat. De a dallamok egyre magasabbra, a szövegek egyre mélyebbre távolodtak el a kötelező bulvár-világtól. A Kormoránhoz tartozni, új jelentőséget kapott. Közben Kurán Gergő álmodott tovább. Tovább gombolyította a fonalat, tovább szőtte a szőnyeget, mely félkész szőnyegre mások is ráfértek volna. Jelentőséget kapott sok olyan, addig elfojtott gondolat, ami megvalósíthatónak tűnt. A zenekar lassan kinőtte saját kereteit. Kinyílt egy addig még ismeretlen ajtó és megszületett a „Tüzek előtt, tüzek után” album, melyen szerepet kaptak sokan, akik otthon is vannak meg itthon is. Énekelt a zenealbumon fiatal énekesnő az Egyesült Államokból, elküldték hangjukat ausztráliai magyarok, szerepet vállaltak kárpátaljai, vajdasági, erdélyi, felvidéki művészek. Kitágult a tér, de ez sok volt, nehezen befogadható a magyarországi állapotokon felnőtté váló zenészeknek. Nem vették észre, hogy a család sokkal népesebb. Eddig ismeretlen rokonok is helyet kaphatnának a zenekar mikrovilágában.

Nagy választás elé került négy muzsikus: vagy választja a könnyű, bejáratott ösvényt, beáll a napi politika csalóka reflektorfényébe, vagy megy egy új, még ismeretlen úton tovább.

Megszületett egy örültek tűnő vállalkozás. Kurán Gergő feltette a kérdést: Lehetséges ebben a gazos vadkertben, fehérnek – tisztának – maradni? Az eltelt hét év bizonyította – igaz sebekkel, lemondásokkal, nehézségekkel – de érdemes a Kormoránnak saját útját járni. Nem törődve a mocskolódásokkal, rágalmakkal, vádakkal. Elkészültek az új dalok, albumok: Magyar kettős, A nemzet szolgálatában, Angyalok énekei, Engedj magadhoz, Titkok könyve és a Kormorán Baráti Kör inspirációjára a Lámpás emberek.

Lehet szétfutott a tábor nagy része, de akik megmaradtak, azok megértették: Mi? Miért történt? Vállalták a nehezebb utat! Ők biztos megértik, miért fontos elmondani, elénekelni: Hazádban nem lehetsz idegen. Lehet-e megmaradni magyarnak, lehet-e magyarul énekelni, lehet-e a mai génkezelt világban, egy génkezelt felnövekvő generáció mellett úgy élni, hogy közben a híradókból özönlik a vér, a gyilkolás, hogy a politika és annak ismert vagy ismeretlen irányítói bábként rángatják az emberi lelkeket, elfelejtve, alapvető emberi vagy emberinek tartott – értékelt – tulajdonságokat.

Nehéz időszak elé néz Európa, az európai civilizáció. Magyarország egy végvár, amelynek maroknyi védői hiába várnak erősítésre, felmentő seregekre. Ebben a kicsiny várban van néhány zenész, énekes, akik mégis tartják magukat. És – ha kell – erőt nyújtanak, bíztatást súgnak a társak fülébe.

Kurán Gergő balladája nem ért még véget, sokáig íródnak hozzá új és új versszakok. Jönnek még új dallamok és jönnek új dalnokok is, akik nem árusítják ki lelküket, akiket nem lehet megvásárolni. Lehet rongyosok a huszárok, csapzottak, viharvertek, de a szemükben nem aludt ki a fény. Az a fény, amelyet előbb-utóbb megtalál minden vergődő lepke a függöny és az üvegfal között. Mert lehet, hogy az üvegfal felöl erősebben süt a napsugár, de a függöny másik oldalán, ott található egy meleg otthon, egy pislákoló gyertyaláng, egy békés kis zug, ahol együtt él a család. A Kormorán nagy családja. Nem véletlen, hogy bárki, aki az elmúlt negyven évben megfordult a zenekarban büszkén vállalja, hogy tagja lehetett a közösségnek.

Az új zenealbum karcos litániái, karcos gondolatokról szólnak. A mi árva nemzedékünk szinte már egy félmondatból, egy befejezetlen versszakból is megérti egymást. Mindenki rátalál önmagára, és ami ennél sokkal fontosabb, rátalál egy másik arcra, egy másik szempárra. Megtalál egy másik – talán eddig ismeretlen – kezet, és az ujjak egymásba fonódnak.

Kurán Gergő

Utóirat: A gondolatok egy Csattogó-völgyi tábor alkalmával születtek, ahonnan egy különleges marhapörkölt titkos receptjével még tartozik Kurán Gergőnek, néhány „lámpás ember”. Találkozunk december 16-án.

Kapcsolat

Koltay Gergely
koltaygergely@t-online.hu
+36 30 922-88-68
1126 Budapest, Hollósy Simon utca 16.

Legutóbbi hozzászólások