Levél a Kormorán Baráti Körnek

dsc_2342_800

Tisztelt KoBaK!

Kedves Barátaink!

Mindenkit név szerint kellene megszólítani, mert úgy lenne ildomos, de nincs igazából teljes névsorom, ezért inkább nem teszem. Így legalább senki nem marad ki a köszöntésből, a köszönetből.

Köszönni szeretném, hogy eljöttetek meghallgatni dalainkat és segítettetek a lebonyolításban. Nélkületek nem ment volna minden hibátlanul.

Köszönöm, hogy vagytok nekünk, mert tőletek jön az erő, bármilyen furcsa is ez. Úgy vagyok én ezzel, mint kicsiny országunk, amelyik magára maradt az éppen bonyolult módon szerveződő harmadik világégés közepén. Lehet, kevesen vagyunk, lehet egyedül maradtunk, de hitünk megmaradt. Nagy ellenszélben, megfogyatkozva, de védjük azt, ami a miénk volt, ami, most is a miénk – és – ami biztosan miénk is marad.

Miénk marad, az a néhány beszélgetés, az a néhány futólagos ölelés, az a sok tiszta hang a hangversenyen, a fénylő tekintetek, a közös boldogság örömteli élménye.

Az adventi koncert előtt az járt az fejemben: beszéljek-e sokat, meséljek-e a dalok között, hogyan születtek, miért íródtak, milyen emlékek fűznek hozzájuk vagy hagyjam Imi konferáljon. Aztán arra gondoltam, nem kell magyarázkodni, nem kell erőltetni, mesélni az eredőkről. Szóljanak a dalok egymás után, beszéljenek ők helyettem. Hitelesítsék önmagukat.

Ha egy-egy zenei levél eljut valakihez, ki-ki úgy olvassa, ahogy korábban értette vagy ahogy a pillanatnyi időpontban érzi. A daloknak magukért kell helytállni. Minden dal egy-egy pillanat rögzítése, egy-egy történet, egy-egy valakihez vagy valamihez köthető gondolat további élete. Mindenkinek másképpen szól, mást jelent. Ahogy mindenkinek, egyéni, sajátos élete van, kialakult körülményei, helyzetei. A megszületett gondolatok bennük személyre szabottan élnek tovább, mint ahogy azok eredetileg keletkeztek.

A Teremtő megadta a lehetőséget, hogy teremtsünk. A teremtés megtörtént dallamokban és szövegekben, s ahogy továbbítottuk, mindenkiben feltárul egy lehetséges út, melyen eljuthat, közel kerülhet a Teremtőhöz. Ez egyszerű körforgás, amit követnek az írók, a költők, a szobrászok, a festők, az építészek, a nagy művészek. Nekik könnyebb, mert megmarad az alkotás, kézzelfoghatóan: papíron, kőben, vásznon, kövekben. A hangok egyszeriek és elszállnak az éterben. Ami megmaradhat csupán, a közvetített gondolat – bárki által egyénileg – lebontott változata. Versenyfutás az idővel, önmagunkkal: mi marad meg az „ismeretlen” végtelenben? Megmaradunk-e ebben a lehetetlen versenyben, vagy leprásként szép lassan darabokra hullik életünk?

Ha néha-néha eljutunk valakinek a lelkéig, ha egyszer-egyszer találkoznak a gondolatok, már megérte részt venni ebben az embert próbáló, őrült versenyfutásban. Ha az áthatolhatatlan erdőben színeket festünk, jeleket rajzolunk fától fáig, az utánunk jövők már nem tévedhetnek el. Ez a küldetés csapat nélkül nem megy. Kellenek előfutárok, nyomkeresők, kellenek bátor vitézek és kell a hátország. Akkor érdemes felmenni a színpadra és elénekelni, elmuzsikálni néhány dalt, ha van kinek, ha van hátország, ahonnan az erőt, a támogatást, a bátorítást kapjuk. Akiktől biztosítva van a muníció. Az ellátmány lehet egy ölelés, egy szó, egy mosoly, egy levél, egy véletlen, önkéntelen mozdulat. Mind-mind átsegít nehézségeken, erőt, biztatást ad az előttünk álló ismeretlen úton.

Ez nem a show buisness ránk erőltetett világa, ez a magunk kicsiny, szerény élete, tele útkereséssel, örömökkel, árulásokkal, megcsalatásokkal és dicsőségekkel.

Ezért fontos a Kormorán Baráti Kör! Ezért fontos, hogy néha találkozzunk és együtt legyünk. Akárhányan is maradtunk hírmondónak. Kicsiny keresztény Magyarországunk is egyedül van Európa tengerében, küzdve a migránsok zuhatagával. Nem először történik így. Történelmünk számtalan példája bizonyítja: a magyar – az igaz magyar – minden alkalommal kitartott a végsőkig. Ha már szinte lehetetlennek tűnt talpra állni, akkor is kibújt a földből egy kicsiny virág. Bármekkora aszály után, a kiszáradt talajban is megmaradt a mag, várva a esőt, bízva abban, hogy lesz olyan idő, mikor szárba szökkenhet a növény és megérezheti az éltető napsugarat.

Valahogy így élünk mi itt, a Kárpátok ölelte megmaradt hazánkban – azzal együtt – hogy a gyökereinket folyamatosan pusztítják alattomos paraziták. Ebben a furcsa világban talán ad némi kapaszkodót az a néhány három-négy perces kis himnusz a Kormorántól, amelyekben szándékaink szerint benne van a három lényeges elem: a Hit, a Remény, a Szeretet.

Ezek közül is legfontosabb a szeretet!

Maradjunk meg ilyennek, amilyenek most vagyunk. Legyen számunkra több egy kézfogás egy telefonon küldött képnél, legyen több egy kézzel írott kártya az e-mail-es üdvözlet helyett, együnk inkább vörösboros marhapörköltet hamburger helyett, beszéljünk szépen magyar nyelven, germanizmusok nélkül. Örüljünk annak, hogy magyar tudattal élünk a világban, amit talán rajtunk kívül más csak nehezen, vagy egyáltalán nem ért meg. Hagyjuk meg gyerekeinknek a nevetés örömét és a sírós bánatot, maradjunk embernek – egy – egyre embertelenebbé váló világban.

Mindezt kívánom Nektek, zenésztársaim és a magam nevében egy nappal a Megváltó születésének Kétezer-tizenötödik ünnepe előtt.

Isten áldjon Benneteket.

Gergő

2015. december 23.

Kapcsolat

Koltay Gergely
koltaygergely@t-online.hu
+36 30 922-88-68
1126 Budapest, Hollósy Simon utca 16.

Legutóbbi hozzászólások